Găman Laura, történelemtanár, Kolozsvár
Ez lehetséges? Van-e ennek helye a szuperemancipált, agyonmenedzselt
világban?
Sokan teszik fel a kérdést: Egyáltalán, mi értelme van olyan
dolgokról tanulni, amik több száz évvel ezelőtt történtek? Miért és miben lesz
nekem jobb az életem a 21. században, ha tudom, hogy a harmincéves háború
valóban harminc évig tartott, de a
százéves háború pontosan 116 évig tombolt a középkori Franciaország
területén. Történelem szakos egyetemistaként sokszor szembesültem ezzel a
kérdéssel, akár ismerőseim, akár önmagam irányából. A válasz egyik esetben sem adta könnyen magát.
Fontosnak,
hasznosnak, sőt, szükségszerűnek érzem, hogy a ma világában ismerjük a
történelmet, akár tágabb, akár szűkebb értelemben. Minden történelmi korszaktól
mást tanulhatunk: az őskor tanulmányozásával találékonyak, praktikusak
lehetünk. Megtanulunk egyszerű, hétköznapi emberként gondolkozni, és
elvonatkoztatni minden olyan hamis érdektől, ami nem a lét-, és fajfentartást
hivatott szolgálni. Csak az ember van, a cél és a cél elérését elősegítendő
eszköz feltalálásának, megmunkálásának folyamata. Egyszerű és tiszta. Praktikus
és mentes minden fölösleges sallangtól, allűrtől.
Az ókortól meg kell tanulnunk gondolkodni, érvelni és
teremteni. Ókori filozófusok, politikusok, művészek adják fel nekünk a
lehetetlenség leckéjét. A lehetetlennek tűnő, de mégis elérhető megvalósítások,
legyen az anyagi vagy szellemi megvalósítás, könyörtelenül az orrunk alá
dörgölik a birtokunkban lévő tudásformák kiaknázatlanságát. Igenis megteheted,
hogy elmélkedsz az etikáról, mint Arisztotelész, hogy alkotsz addig
megalkothatatlannak hitt dolgokat, mint Pheidiasz, hogy egy ügyes csellel teszel pontot egy végtelennek tűnő harc
végére, ahogy a görögök tették azt Trójával… Igen, az ókor gondolkodott, érvelt
és alkotott.
A
középkortól el kell sajátítsd a hitet. A vak és buzgó hitet, a
megkérdőjelezhetetlen isteni jelenlétben való hitet. A kor, amikor emberek
ezrei adták életüket a hitük miatt, olyan elementáris ösztönöket írt felül,
mint a túlélés ösztöne, a világi élethez való tartozás öröme. Hány és hány szerzetes
tagadta meg magától a családalapítás örömét? Hány eretneknek bélyegzett ártatlan
ember halt máglyahalált csak azért, mert
meggyőződésből hitt valamiben, és kitartott amellett. Nyilván, nem minden
esetben beszélhetünk tudatos szerepvállalásról, de az arányok, még így is
elgondolkodtatnak… Hinni tanulni a középkortól kell.
Az újkor
egyéniséggel és cselekvőképes magatartással ajándékoz meg minket. A hosszú,
politikailag egyre kuszálódó évszázadok alatt az ember felismerte a politikai,
kulturális, vallási összetartozás örömét és szükségességét. Itt jelenik meg
először ennyire markánsan a nemzetállamhoz való tartozás gondolata. Ezen
gondolatokat tettek követik. A
hatalomtól való megrészegülés elnyomást szül, az elnyomásra érkezik a
válaszinger: a forradalom. Az individuum mérlegel, akar, cselekszik,
világrendeket ostromol, hiszi, hogy ostromolhat. Talán ez a legfontosabb előfeltétele
egy sikeres forradalomnak: hinni, hogy világokat rengethetünk, hogy identitásunkat
bátran vállalva a mindennapi élet szintjén formálhatunk közösségeket, általunk
kiválasztott, kijelölt kritériumok alapján. A jogainkért való kiállást az
újkorban tanultuk meg.
A 21.
század viszont úgy átsuhant rémségeivel fölöttünk, hogy még nem értjük, mit is
tanulhatnánk tőle… Igen! Ezért fontos, ezért nélkülözhetetlen a történelem
ismerete. Nem kell lenyeljünk mindent, amit a torkunkon le akarnak nyomni. Végeláthatatlan
megismerési és felfedezési folyamat a
történelem, amely minden vizsgálódási szögből más arcát mutatja. Nem
engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne legyen identitásunk. Ahhoz,
hogy merjük azt vállalni – legyen az akár történelmi, akár kulturális –,
ismeretek szükségeltetnek. Ismeret nélkül nincs igazi hovatartozás,
hovatartozás nélkül pedig mi értelme lenne bárminek is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése