Ha a szenvedés fogalmára
gondolok, egyik kedvenc
idézetem jut eszembe,
mely angolul így szól:
„Pain is certain, suffering
is optional”, vagyis:
„A fájdalom elkerülhetetlen,
a szenvedés választás dolga”.
Bármennyire kiábrándító is tud lenni, sokan igaznak tartják, s már én is gyakran hajlok arra, hogy helyénvalónak tartsam ezt az állítást. Duális világban élünk, ahol elkerülhetetlen
a „jó” és a „rossz” megtapasztalása, amire rárakódik az ego örökös harca, hogy védje magát és tévhiteiben pumpálja magát egyre nagyobbra. Számtalanszor ér bennünket szomorúság, fájdalom, kiábrándultság, ugyanúgy, ahogy a másik pólust is számtalanszor megéljük. Tehát az élet természetes velejárója, hogy egyszer fent, egyszer lent tapasztalunk. Tény, ez elől nincs menekvés, legbölcsebb dolog, ha így elfogadjuk. Ami viszont tőlünk függ és változtathatunk rajta, az, hogy miként is éljük meg ezeket a buktatókat.
Hogyan látjuk ezeket a nehéz pillanatokat? Véleményem szerint az emberek nagy többsége túlságosan negatívan éli meg élete egy-egy kellemetlen mozzanatát. Így kettőssé válik a hatás: egyrészt megtörtént egy negatív esemény, veszteség vagy bármi, ami szenvedést okozott, másrészt pedig az ember, ennek teljesen átadva magát, megnehezíti azt az élményt, amit sokkal kevesebb szenvedéssel is túl lehetne élni. Tapasztaltam, és nagyon megmaradt bennem az élmény, hogy egy egyszerű hangulatváltás milyen fantasztikus hatással van állapotunkra: egyszer, amikor eléggé kellemetlen fizikai fájdalmam volt a munkahelyemen, és beleengedtem magam az önsajnálatba, a panaszkodásba, csak ültem és szomorúan vártam, hogy teljen az idő. A kolléganőmnek sikerült addig bohóckodnia, hogy nagy nevetésben törtünk ki mindketten, amitől a hangulatom feldobódott, és egyszer csak észrevettem, hogy még jelen van a fájdalom, de már alig észlelhető. Tehát a fájdalom jelen lehet – és ez alatt nemcsak a fizikai fájdalmat értem –, de hogy enyhébben vagy jobban fáj-e, vagyis hogy mennyire szenvedünk tőle, az nagymértékben függ tőlünk. Biztosan történt veletek is olyan, hogy valamiért szenvedtetek, közben kaptatok egy nagyon jó hírt, vagy találkoztatok egy nagyon kedves ismerősötökkel, és azzal már enyhült is vagy talán teljesen el is felejtődött a szenvedés tárgya. Ezt a hozzáállásváltást mi is meg tudjuk valósítani anélkül, hogy egy külső tényezőre lenne szükségünk. Azt is sokszor halljuk, és ebben is megvan a kellő bölcsesség, hogy ha fáj valami, ha szenvedsz, engedd, hogy fájjon, ne ellenkezz. Nem azt mondom, hogy fájdalom esetén azonnal perdülj táncra és felejtsd el, ami bánt, mert ezzel önmagad, egészséges érzéseidet nyomod el. Azonban nem mindegy, hogy engedem-e azt a fájdalmat, hogy fájja ki magát egy bizonyos idő alatt, vagy belekapaszkodom, tetézem, felpumpálom, sajnáltatom magam általa, ezáltal is megnövelve élettartamát. Ha megpróbálom elfogadni, átérezni és hagyni, hogy lassan elszivárogjon életemből, valószínűleg ezt meg is teszi rövidesen.
Nem kell belekapaszkodni, nem kell mindenkinek elmondani, nem kell azonosulni vele. Bármennyire is fáj, nem azért jelenik meg az életedben, hogy veled maradjon mindörökre. Megjelenik, mert az élet szerves része, mert az élet egy nagy hullámzás, de próbálj csak akkor horgonyt engedni a hullámvölgybe, ha az neked kellemes. Ha nem az, figyeld meg, éld meg, bólints rá, és meglátod, sokkal hamarabb elmúlik. Az évszakok is mindig elmúlnak, a ciklikusság az egész univerzumban jelen van, és mindig jön az újabb ciklus, fölösleges kapaszkodni egy veszteségbe, fájdalomba. Mindig, ha egy ajtó becsukódik, másik kettő ki fog nyílni. Mindig valamit el kell veszíteni, hogy hely teremtődjön az újnak. Ez az élet rendje. Nem mindegy, hogy egy nehéz periódusban végig toporzékolsz, hibáztatod a világot és sajnáltatod magad, vagy azt mondod: igen, ez kellemetlen, fáj, de attól még nem áll meg a világ, attól nem vagyok kevesebb, eddig is sokszor voltam padlón és mindig felálltam, most is sikerülni fog. Az egész hozzáállás kérdése. Aki erre azt mondaná, hogy: igen, de… könnyen beszélsz…, lennél te az én helyemben… stb., minden joga megvan rá! Ám az nem azt jelenti, hogy neki kellemesebb, ha beleássa magát fájdalmába, siratja magát, amíg meg nem unja. Azt sem jelenti, hogy másnak nincs meg ugyanúgy a „batyuja”, amit cipel. Meggyőződésem, hogy mindenkinek megvan a fájdalom-csomagja, még ha nem is látszik. Hogy sírva cipeled-e vagy tudatosabban hozzáállva, néha mosolyogva is, csakis rajtad áll.
Zárásképp egy másik kedves idézetet hozok: „It’s not the load that breaks you down, it’s the way you carry it.” – vagyis: „Nem az általad cipelt teher alatt törsz meg, hanem attól, ahogyan azt cipeled”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése