„Szenvedni annyi,
mint nem jó úton járni”
– mondta egy öreg bácsi
a kórházban, aki
a gyógyszerek mellett is
mérhetetlen fájdalmakat
élt át, a szeme mégis
mosolygott,
békés volt és nyugodt.
Ott álltunk körülötte fehér köpenyben, fiatal lelkes orvostanhallgatók, és döbbent csönd telepedett a kórteremre. Próbáltuk megérteni,
amit mondott. Próbáltuk megérteni őt. Hogy csinálja, mi a titka? Idő kellett, hogy e kérdésekre megjöjjön a válasz. Nekem még orvosként is annyira tudott fájni, ha egy beteg szenvedett. Minden tudományos eszközt megpróbáltunk bevetni, hogy csökkentsük a szenvedését. Annyira nehéz volt elfogadni a korlátokat, hogy sok esetben az orvostudomány hatásköre is véges, s nemhogy gyógyítani, de kezelni sem lehet. Haragos voltam, dühített a tehetetlenség. Hogyhogy nem lehet többet segíteni? Miért van ennyi szenvedés?
Évek múlva egy rákos lány azt mondta, hogy jobban szenved, ha sajnálják. Neki az a segítség, ha vidám, energikus emberek veszik körül. Abból tud erőt meríteni. A szenvedés ezek szerint körülményfüggő lenne? Egy kialakult szomorú helyzet a hozzáállástól is ekkorát változhat?
Számtalan történet kering halálosan beteg emberekről, akik meg tudtak gyógyulni és utólag úgy vallják, hogy a betegség nem szenvedés volt, hanem hasznos tapasztalat. Általa többé váltak, jobbá. Valami olyan új irányba indította el őket, amire sosem léptek volna, ha nem betegszenek meg. Ha hisszük, hogy mindennek célja van, az előttünk álló feladatokat nem szenvedésként éljük meg, hanem kihívásként. Ha meg tud születni a számunkra oly nehéz elfogadás, hogy elfogadjuk teljes szívvel, hogy ez van, elfogadjuk, hogy mi most ebben tehetetlenek vagyunk, már nem olyan nehéz a teher. Talán ha igyekszünk azokra a dolgokra figyelni, amikért hálásak lehetünk, akkor minden könnyebb. A betegeknek is ez ad erőt.
A fájdalom is lehet kínzó, szenvedést okozó állapot. A kórházban gyakran fekszenek így a betegek. De mégis akad az a néhány közülük, akik megmutatják, hogy lehet ezt másként is. Ha elfogadja azt, amin nem tud változtatni, ha nem gyötri magát önsajnálattal, akkor több ereje marad a gyógyulásra is. A fájdalom lehet egy jelző pont, hogy hol van most szüksége a testnek nagyobb odafigyelésre.
Egy hajléktalan segítséget kért tőlem, hogy a szorongáscsökkentő gyógyszerekről le tudjon szokni. Számára a szegénysége volt a legnagyobb szenvedés, hogy mindent elveszített, amiért egész életében dolgozott. Nem volt már ereje újrakezdeni. A nincstelenség mélyen belemarta fájdalmát az arcvonásaiba. Kínozta az érzés, hogy senkihez nem tartozik, semmit sem ér. Néhány hónap múlva boldogan újságolta, hogy sikerült leszoknia, és búcsúzott is egyben, mert új életet kezdett. Mérhetetlen öröm volt látni, hogy újra mer és akar, vannak álmai és tesz is értük. Hogy mit javasoltam? Olyan egyszerű, annyira kézenfekvő. Bárki használhatja, talán ezért nem becsülik sokan. Pedig aki rendszeresen él vele, érzi erejét. Az ima vagy meditáció olyan békés állapot, annyira elcsendesedő létezés, hogy a szenvedő lélek is megpihenhet egy kicsit, feltöltődhet, erőt gyűjthet. Gyakran jönnek ilyenkor sugallatok, megoldások az adott problémára. Ugyanakkor megtanít arra is, hogy hálásak legyünk azokért a dolgokért, amik vannak, ahelyett, hogy a hiányzók miatt okozzunk magunknak szenvedést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése