Hét év otthon, avagy az élet iskolája?

Jonica Xénia, egyetemista, Ozsdola/Kolozsvár




Kinek a feladata a nevelés, az oktatás? Mennyire szétválasztható műfaj e két nemes és mégis óriási felelősséggel bíró feladat? Mikor kell pontosan elkezdeni, valamint abbahagyni? Milyen módszereket, stratégiákat kell alkalmazni? A világi mentalitás mennyire egyeztethető össze az egyházéval e téren? 




Vaspálcával, szelíd mosollyal, avagy ama bizonyos aranyközépúttal illő művelni e hivatásos munkát?
A mindenkori viselkedést nagyban meghatározza az úgynevezett „hét évnyi otthonlét”, amikor a legalapvetőbb


viselkedési módszereket tanítják, adják át a felcseperedő ifjúságnak a tapasztalt és bölcs felnőttek. Mit illik, illetve mit nem illik, hol és hogyan kell viselkedni, melyek az általános társadalmi normák, amelyeknek meg kell felelni – viszont ha nem a „kijelölt és megszokott” úton történik a haladás, akkor a kritika máris élesen hasít, miszerint hiányzik az alap „hét...”, és ha valakinek valóban önhibáján kívül hiányzik? Ha nem volt alkalma és lehetősége találkoznia az említett szabályokkal? „Magánúton” tanulja és ültesse gyakorlatba?!
A nevelés folytatása az oktatás, amikor a család után a felelős oktatói intézmény, illetve pedagógus léte bír óriási felelősséggel a felnövekvő generáció viselkedését, művelődését illetően. 

A részismeretek mellett nagyon fontos az emberségre való nevelés, oktatás is. Nem lehet élesen elválasztani a tananyag és az életre való nevelés mivoltát, hiszen az átadott anyagot a személy(nek), személyek közt kell alkalmaznia, ami azzal is jár, hogy az érzelmek világa is jelen van – akarva-akaratlanul, hiszen nem feltétlen csak műszaki felszerelések végzik a feladatokat.
A megtanultak alkalmazásakor nagyon fontos a nevelés használata is, mert hiába „ismerem az összes titkokat és mind a tudományt, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek”.


Lényeges az érintett személyeknek már a kezdetektől figyelniük arra, hogy a nevelési és oktatási módszerek ne csak elméleti síkúak maradjanak, amelyek bizonyos idő után elkopnak és időtmúlónak bizonyulnak, hanem „a korral haladva” formálni a módszereiket, hogy az új generáció ne „réginek és unalmasnak” nevezze, hanem természetesnek és a társadalomba való beilleszkedés egyik alappillérének.
Természetesen a nevelés, oktatás nem zárul le bizonyos évek eltelte után. Senki sem tökéletes, így illő és üdvös, sőt mély alázatra vall az, ha a mindennapokban fel tudjuk ismerni esendőségeinket, és törekszünk is csiszolgatni énünket. Az oktatás, szakmai képzés részleges időtartamot foglal magában, viszont soha nem lehet egyik szakmában sem kimeríteni a tudnivalókat, így a folyamatos „lépéstartás” e téren sincs senki érdeklődő kárára.
Különben is van egy kiváló és biztos nevelő és oktató, ami nem más, mint az „élet iskolája”, ahol élő egyenesben lehet tanulni, illetve vizsgázni, minden pillanatban. Legyen hát a mi eszközünk, módszerünk a keresztényi okosság és figyelmes szeretet alkalmazása.


Kép: Szabó Anikó

Nincsenek megjegyzések: