Romániában az elmúlt tanév nagy port kavart változtatását éppen a vallási nevelés vetette fel. Lehetett hallani hideget, meleget, hogy miért kell vagy miért nem kell nekünk hittan. Az ellenérvek jogosak, és ezt el kell fogadni.
Elvégre létezik vallás- és
lelkiismeret-szabadság, amelyet Románia alkotmánya biztosít minden állampolgár
számára (Románia Alkotmányának 29. és 30. pontja; külön kiemelve
a szülők jogát
gyermekeik saját lelkiismeretük szerint való nevelésére, a 29. 6. bekezdés;
mely összhangban van az Egyházi Törvénykönyv – CIC – 791. 1. és 1136-os
pontjaival). Az is kész tény, hogy ma már vannak olyan emberek, akik tudatosan
választanak más felekezetet, vallást, vagy válnak hitközömbössé, netán
ateistává. Ehhez joguk van! Ebből pedig jön a leegyszerűsített dedukció: nincs
helye a vallásórának az iskolában! Vagy mégis?
És mégis… Miért kell hitoktatás? Hogy
megismerjük és szeressük Istent – hangzik a Kanéziusz-féle katekizmus sablonos
válasza. Viszont ez még nem elég ahhoz, hogy meggyőzzünk embereket arról, hogy
nekünk ez jó. A hitoktatás, ha úgy tetszik, egy PR-szakma. Van egy termék, és
azt el kell adni. Csak mert nekem jó és bevált, nem jelenti azt, hogy ez másnak
is jó és beválik. Hitoktatókoromban én úgy érveltem meg a vallásóra hasznát,
hogy kulturális ismereteket szerezhetünk, és ezt a „legvadabb” ateista gyermek
is fel tudta fogni. Ebben van igazán haszna még a nem hívők számára is a
hittannak. Ma, amikor a híradó ontja magából a migránsok által okozott migrént,
érdemes emlékezetbe idézni, hogy Európát a kereszténység tette Európává. Mi
keresztény kultúrában élünk és mozgunk. Az, hogy én ma lehetek nyíltan ateista
is, azt a kereszténységnek köszönhetjük, mivel ezért ma már senki sem fogja
fejünket szegni. Nem utolsósorban Európa antik értékeit a kereszténység
mentette át a mai kornak, lévén, hogy mindig két, vagy ha úgy tetszik, három
lábon állt: Jeruzsálem–Athén–Róma. Ezt pedig nehezen lehet elvitatni a
kereszténységtől. Így a hitoktatás csatlakozik az Európai Unió által
meghatározott kulcskompetenciák berkeihez, méghozzá a kulturális, valamint a
személyközi ismeretek és készségek elsajátításához, ergo: igenis helye van az
iskolában.
Igaz, ez a pofon fel kell
hogy ébressze az egyházakat arra, hogy más szelek fújnak. VI. Pál mondását is
idézhetnénk, a ma emberének nincs szüksége tanítókra, sokkal inkább
tanúságtevőkre, ami összhangban van a Catechesi tradendae 6. pontjával. Így az
egyház részéről nem csak a miértre kell választ adni, hanem sokkal inkább a
hogyanra. Például normális, műveletesíthető célok, kompetenciák megfogalmazására.
Mert szép az, hogy ismerje Istent, csakhogy az nem műveletesíthető és nem
mérhető emberi léptékkel. Hogyan kell egy modern pedagógiai célnak,
kompetenciának kinéznie: válaszolnia kell bizonyos kérdésekre (ki, mit, hogyan,
hol, milyen feltételek mellett, mennyi idő alatt). Például a tanuló fogalmazzon
meg a tanóra végén, öt perc alatt egy kérő imát, írásban. Ezt gyakorolni lehet,
ugyanakkor mérni is. Ezt pedig elvárja a modern pedagógia. Felül kellene
vizsgálni a tanegységeket, valamint a tankönyveinket is. Mennyire állják meg a
helyüket az új kihívásokkal szemben? A plébániai hittannak pedig nem az a
szerepe, hogy ismeretet közöljön, hanem hogy közösséget építsen.
Kép: https://encourageandteach.files.wordpress.com/2014/03/walking_up.jpg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése