Kétségkívül tantárgyaink többsége a szellem
megmunkálásáról, az agy tornáztatásáról szól. De az ember lélek, szellem és
test egysége. Amennyire nélkülözhetetlen a szellemet
dolgoztatni, annyira
lényeges a testet és lelket is nevelni. Így nyer értelmet a vallási ismeretek
oktatása. Különösen ott jut ennek létfontosságú szerep, ahol nem rendszeres,
vagy teljesen hiányzik a plébániai hitoktatás.
Nagyon fontosnak tartom, hogy gyermekeink,
fiataljaink tisztában legyenek alapvető hitbeli kérdésekkel – ezáltal erősítve
falaikat a támadásokkal szemben. Viszont a hittanóráknak nem csupán ez a
funkciója. A hit megélésének módja, az Istennel való kapcsolat is terítékre
kerül, illetve kellene, hogy kerüljön, ami támpontot ad az élet útvesztőiben.
Különben a templomon kívül hol hallana Istenről, vallásról, hitről a nebuló?
(Már ha kérdéseivel egyáltalán eljut a templomig.) Ha pedig szigorúan
ragaszkodom a címben feltett két kérdéshez, akkor röviden így válaszolok:
1. Szomorúan veszem tudomásul, hogy a jól
bevált módszereinket vágjuk sutba. A kommunizmus negyven éve után mindenki
(szülő, tanuló, pedagógus, pap) egyaránt örült, hogy végre az iskola padjaiban
is lehet Istenről hallani. A 89-es változások után negyed évszázaddal pedig
megkérdőjelezzük a hitoktatásnak mint tartárgynak a létjogosultságát. Mi
történt időközben? Megváltozott Isten, már ő sem a régi? Vagy pedig a
baloldali, liberális (és aberrális – Eperjes Károly színművész szavaival élve) politika
belopta nézeteit az agyunkba, így változtatva meg Istenhez fűződő viszonyunkat?
Feltesszük a radikális kérdést: tantárgy-e a hittan? Azt persze nem kérdezzük
véletlenül sem, hogy tantárgy-e a matematika, a román nyelv, az angol, a
technológia, az állampolgári nevelés. Ha már itt tartunk, tantárgy-e a zene, a
rajz?
2. A hitet sem oktatni, sem arra nevelni
nem lehet. A hit kegyelem, Isten ingyenes ajándéka. De lehet oktatni egyházunk
tanítását, számtalan kérdésben megfogalmazott álláspontját. Lehet nevelni a
gyermeket, ifjút az istenkapcsolat megélésére, a hit gyakorlására, az ezekben
való elmélyülésre és fejlődésre. Ez a felelősségteljes feladat pedig a szülő
után az egyháznak és iskolának közösen adatott.
„Hirdesd az evangéliumot, állj vele elő,
akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és
hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják
szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat.” (2Tim
4,2–3) Vajon a páli szavak nem a jelen helyzetre vonatkoznak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése