(Meg)válni, de megvallani

Miklós Ágnes, egyetemista, Kolozsvár

Ki mondhatja meg, hogy az ember mit tegyen a saját életével, problémáival? Viszont ha mindenki a maga feje után megy, akkor az meg káoszt von maga után. Mégis kinek van igaza? Mibe szólhat bele a vallás? Mibe nem szólhat bele Isten?

Elképzeléseim szerint a kérdést alapvetően az istenképünk dönti el. Milyen istenképe is van egyházainknak? Nem gondolom úgy, hogy a szerető Atya képe liberalizmus lenne! Azzal viszont nem magyaráznám, hogy

a világ már más értékrendeket képvisel. A probléma örök: bűn-e a válás? Kétségtelen, hogy a vallások által megszabott rendelkezés alapvetően jót akar. Azzal viszont már lehet vitatkozni, hogy ki szerint bűn a bűn. Vagy egyáltalán miért beszélünk bűnről? Azért, hogy megbélyegezzünk vagy megbocsátást gyakoroljunk? Így van ez a házasság-válás témakörében is. Kérdés, hogy miért köt házasságot két ember, illetve hogy ma már miért nem megoldás ez sok fiatal számára. A cél nemes: szövetségkötés, ahol az egyik legfontosabb tényező, hogy a másik ember boldogságára „adjuk fejünket”. De soha nem szabad elfelejteni, hogy ez hosszú távon nem megvalósítható, ha te magad sem vagy boldog. Tehát fontos, hogy a szövetséget kötöttek szabadon választott boldogságban éljenek.

Mi történik akkor, ha ez a boldogság felborul? Nem azt mondom, hogy rögtön válni kell, de nagy hibának tartom annak mindennemű elítélését. Akinek életfontosságú vallásának előírásait megtartani, annak nagy remény lehet a katolikus egyház őszi családszinódusa. Nem tudom elhinni, hogy a szerető és mindig megbocsátó Isten akarva hosszítaná a végtelenségig az ember nyomorúságát. Természetesen mindenki kapott egy életfeladatot, egy keresztet, amellyel élete során meg kell küzdenie. A vallásnak (és intézményesült formáinak) pedig segítségnek kellene ebben lennie.

Soha nincs olyan szabály, előírás, rendelkezés, amely minden speciális esetre felkészült. Ezért nem szabad ítélkezni. Mederbe terelni inkább. Itt főleg arról szeretnék pár gondolatot megragadni, hogyan kezeljük mint egyházi közösség az elváltakat. Többedjére jelzem, hogy nem a válások – ami egyébként is hatalmas társadalmi probléma – megfontolatlansága mellett állok. Azonban reálisaknak kell maradnunk, tekintve, hogy mások élete olyan problémákat rejthet, amelyekkel mi, szerencsénkre, nem találkozhattunk. De attól még a problémák léteznek! Legyen szó hűtlenségről, családon belüli erőszakról, élhetetlen feltételekről, amelyek előre nem látszottak.

Ha a felebarátunknak, (egyházi) társadalmunk egy tagjának sikerül „megszabadulnia” az élhetetlenségből, az istentelen körülményekből, akkor miért ítélkeznénk? Nem azt tanítja Jézus, hogy segítségükre legyünk a szükséget szenvedőknek? Nem gondolom azt, hogy az elváltak ügyét továbbra is tabuként kellene kezelnünk. Azt semmiképpen nem hiszem, hogy a megsebzettet tovább kellene szomorítanunk. Az embernek a bajban, gondokban mindinkább szüksége van a támaszra: embertől, Istentől. Ha mi nem tudunk segíteni, akkor hagyjuk, hogy Isten munkálkodhasson.

A szentségektől való megfosztás a biztos lélekhalált eredmé­nyez(het)i. Miért akarnánk ezt? Mikor jutunk el oda, ahol kiöregedett társadalmunk nem ítélkezik és nem nézi ferde szemmel azt, akinek gondjait nem ismeri? Segíteni kell, megoldást találni és nyújtani. Semmiképp nem megfosztani, elvenni. Istent semmiképp. Nincs nekünk erre hatalmunk. Így nem lehet hatásosan evangelizálni. S mint látható, ez egyre nagyobb problémát jelent. Pedig ez kellene legyen a kiindulópont, ha már Krisztus követői vagyunk: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket” (Mt 11,28). Egyébiránt adja meg az Isten a boldog és életfogytig tartó házasság kegyelmét mindazoknak, akiket erre a csodálatos szerepre szánt!