Idegen voltam, és...?

Fábián Róbert, szerkesztő, Kolozsvár




Madártávlatból hangyabolynak tűnik. Ez a kép tárul elém, amikor a tévé újabb híreit nézem, s bemutatják, amint egy-egy kisebb csónakban akár száz ember is a Földközi-tengeren át nekivág „új hazát keresni”. A szebb, jobb, reménytelibb jövőt akarják, maguknak, gyerekeiknek.




Ezért senkit nem lehet elítélni, elmarasztalni. A migráció, a bevándorlás, főképp az illegális bevándorlás kérdése óriási méreteket öltött az utóbbi hónapokban, aktuális és sürgető


kérdése lett Európának. Ha a számarányokat nézzük vagy a kérdés anyagi vonzatát, ijesztő a jelenség. Katolikusokat különösen érint/érinthet a kérdés kettőssége. A világi vezetőknek egyre tisztább: a bevándorlás, a migráció már olyan méreteket öltött, hogy az országoknak osztozni kell a bevándorlók felett, s vissza kell szorítani a jelenséget. Nem kevés a tüntetés, a helyi lakosság tiltakozása, a lázongás a jelenség miatt. Érthető ez akkor is, ha csak azt nézzük, hogy települések etnikai összetétele miként fordulhat fel egyik napról a másikra. Ilyenkor jogosnak tűnő fanyar mosoly jöhet elő azok arcán, akik egyre többször beszélnek vészjóslóan Európa elkereszténytelenedéséről. A kérdés keresztény dilemmája látszólag megoldott. „Idegen voltam és befogadtatok” (Mt 25,35). Az idegen itt: hajléktalan. Az egyház küldetése lehajolni, segítséget nyújtani a bajban, nyomorban levőnek. Az emberi méltóság tartozéka a szabadság. Az igazi szabadság felelősséget is hordoz magában, az pedig szolidaritást. A migráció kihívás mindkét félnek, s szenvedés forrása is: az egyenlőtlenség és a kiegyensúlyozatlanság következménye, nem csak társadalmi, kulturális, szokásbeli, de vallási és gazdasági szakadék is. Gyakorta azokat, akik útnak indulnak, csalfa remények hajtják, a tudatlanság, egy befizetett vaskos összegért ígért új Kánaán csalfa ábrándjának mámorában kelnek útra. Azt pedig megjósolni korai, hogy a migráció a pünkösdi események utóképe-e, vagy a modern kor új Bábele.

Nincsenek megjegyzések: