Madártávlatból hangyabolynak tűnik. Ez a kép tárul
elém, amikor a tévé újabb híreit nézem, s bemutatják, amint egy-egy kisebb
csónakban akár száz ember is a Földközi-tengeren át nekivág „új hazát keresni”.
A szebb, jobb, reménytelibb jövőt akarják, maguknak, gyerekeiknek.
Ezért senkit nem lehet elítélni, elmarasztalni. A
migráció, a bevándorlás, főképp az illegális bevándorlás kérdése óriási
méreteket öltött az utóbbi hónapokban, aktuális és sürgető
kérdése lett
Európának. Ha a számarányokat nézzük vagy a kérdés anyagi vonzatát, ijesztő a
jelenség. Katolikusokat különösen érint/érinthet a kérdés kettőssége. A világi
vezetőknek egyre tisztább: a bevándorlás, a migráció már olyan méreteket
öltött, hogy az országoknak osztozni kell a bevándorlók felett, s vissza kell
szorítani a jelenséget. Nem kevés a tüntetés, a helyi lakosság tiltakozása, a lázongás
a jelenség miatt. Érthető ez akkor is, ha csak azt nézzük, hogy települések
etnikai összetétele miként fordulhat fel egyik napról a másikra. Ilyenkor
jogosnak tűnő fanyar mosoly jöhet elő azok arcán, akik egyre többször beszélnek
vészjóslóan Európa elkereszténytelenedéséről. A kérdés keresztény dilemmája
látszólag megoldott. „Idegen voltam és befogadtatok” (Mt 25,35). Az idegen itt:
hajléktalan. Az egyház küldetése lehajolni, segítséget nyújtani a bajban,
nyomorban levőnek. Az emberi méltóság tartozéka a szabadság. Az igazi szabadság
felelősséget is hordoz magában, az pedig szolidaritást. A migráció kihívás
mindkét félnek, s szenvedés forrása is: az egyenlőtlenség és a
kiegyensúlyozatlanság következménye, nem csak társadalmi, kulturális,
szokásbeli, de vallási és gazdasági szakadék is. Gyakorta azokat, akik útnak
indulnak, csalfa remények hajtják, a tudatlanság, egy befizetett vaskos
összegért ígért új Kánaán csalfa ábrándjának mámorában kelnek útra. Azt pedig
megjósolni korai, hogy a migráció a pünkösdi események utóképe-e, vagy a modern
kor új Bábele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése