Mese a Föld napjáról

Kelemen Kinga, egyetemista, Karcfalva/Kolozsvár



Elfogyott. Azt hiszem, ez volt az utolsó fa az erdőnkben. Egy hatvanéves tölgy. A legidősebb. Igen, csak hatvan volt. Mert ha százéves lesz egy erdő, azt illik ám kivágni. Csak épp elfelejtettek időközben újakat varázsolni helyettük, mert olyan gyorsan volt szükség az összesre. 



A gyümölcsöst a gyerekek már erdőnek mondják. 
S amerre a szem ellát: dimbek-dombok, kopár síkság. Árnyékos oldal nincs: nincs, ami árnyékot vetne rá.


Színes a vidék repcétől, a szinkron-mozgó napraforgótól, amott már búza sárgállik. Nincs már egyveleg, minden rendezett és gyomirtott. A természet spontánságára helyenként egy-egy erősebb szél nyoma emlékeztet: a vihar földre kényszerítette a határozottakat; gabonakörök…
Emlékszel nagyapa meséjére a Húsvét-szigeten élő emberekről? Akik kivágták maguk alól az erdőt. Emlékszel? Az nem mese volt… Igaz történet. Hatalmas felkiáltójel, de szemet huny rá a világ. A fantasztikus kőoszlopokat emelik ki, a csodát, hisz az tényleg varázs. Egy olyat kifaragni és felállítani…! De, hogy mi árán van e csoda… Inkább maradni egyszerűnek, nem lenni gazdagnak, nem lenni büszkének. Elkapta őket a láz: kié lesz nagyobb, kié lesz szebb. Vér tapad hozzájuk. Fával vonszolták azokat a köveket a partra, fával hamvasztották holtjaikat, fából építettek kevés csónakot, a sok hideget tűzzel riasztották messzire, amíg a fa el nem fogyott. És elfogyott. A klánok egymás ellen keltek, éhséget és háborúskodást váltott ki maga után a hiány. Ugye a kannibálos meséket csupa fás szigetre képzelted? Ha van fa, erdő, van élet, ami éltet, van hús, nincs, miért fajodból egyél. Mikor már nincs, s más forrás is kimerült, a kopogó szem embercsonttal dobol tam-tamot… 
Nem csak ezért múltak el az őslakosok, más is közrejátszott. Ám e példa elrettentő, s mi kicsiben így lezajlott, nagyban is megtörténhet, mert nem vigyázunk. 

Vigyázzunk, jó?

Nincsenek megjegyzések: