A gyümölcsöst a gyerekek már erdőnek mondják.
S amerre a szem ellát: dimbek-dombok, kopár síkság. Árnyékos
oldal nincs: nincs, ami árnyékot vetne rá.
Színes a vidék repcétől, a
szinkron-mozgó napraforgótól, amott már búza sárgállik. Nincs már egyveleg,
minden rendezett és gyomirtott. A természet spontánságára helyenként egy-egy
erősebb szél nyoma emlékeztet: a vihar földre kényszerítette a határozottakat;
gabonakörök…
Emlékszel nagyapa meséjére a Húsvét-szigeten élő emberekről?
Akik kivágták maguk alól az erdőt. Emlékszel? Az nem mese volt… Igaz történet.
Hatalmas felkiáltójel, de szemet huny rá a világ. A fantasztikus kőoszlopokat
emelik ki, a csodát, hisz az tényleg varázs. Egy olyat kifaragni és felállítani…! De, hogy mi árán van e csoda… Inkább maradni egyszerűnek, nem lenni gazdagnak,
nem lenni büszkének. Elkapta őket a láz: kié lesz nagyobb, kié lesz szebb. Vér
tapad hozzájuk. Fával vonszolták azokat a köveket a partra, fával hamvasztották
holtjaikat, fából építettek kevés csónakot, a sok hideget tűzzel riasztották
messzire, amíg a fa el nem fogyott. És elfogyott. A klánok egymás ellen keltek,
éhséget és háborúskodást váltott ki maga után a hiány. Ugye a kannibálos
meséket csupa fás szigetre képzelted? Ha van fa, erdő, van élet, ami éltet, van
hús, nincs, miért fajodból egyél. Mikor már nincs, s más forrás is kimerült, a
kopogó szem embercsonttal dobol tam-tamot…
Nem csak ezért múltak el az őslakosok, más is közrejátszott.
Ám e példa elrettentő, s mi kicsiben így lezajlott, nagyban is megtörténhet,
mert nem vigyázunk.
Vigyázzunk, jó?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése