A szent mint kifejezés bizonyos értelemben mára profán tartalmat kapott. Gyakorta nem is értjük. Mi az, amitől valami szent lesz? S ugyanakkor mi az, amitől valaki szent lesz?
A köznyelvben, amikor szentről beszélünk, akkor
legtöbbször a szent épületek, templomok, kápolnák jutnak eszünkbe s mindaz,
ami
a templommal, az ott zajló szertartásokkal kapcsolatos. Az ottani szent edények,
tárgyak, cselekedetek. A szó jelentéstartama magában hordja mindazt, ami
Istennel kapcsolatos, de szentnek mondhatunk egy-egy jó elhatározást, ügyet.
Másfelől pedig szentnek tartunk néha egy-egy olyan embert, aki a közvetlen
környezetünkben élt, s a „jóságos” jelzővel el tudjuk látni mindennapi tetteit.
Aztán meg ott vannak a hivatalos egyház által szentnek nyilvánított emberek. Ezekről
szólnék pár szót. Egyházunk egyik
legősibb természetes vagy éppenséggel természetfeletti életmegnyilvánulása a
boldogok és szentek nyilvános tisztelete, a szentavatás – mondja egyik ismert
magyar teológus. Igaz ez a megállapítás,
ha azt nézzük, hogy a szentek nyilvános tisztelete létfontossággal kapcsolódott
az őskeresztény egyház életéhez, hisz a keresztények vére magvetés
(Tertullianus), ugyanakkor a vértanúság a keresztény ókorban nemcsak
megpecsételése volt a hitnek, hanem szenteknek kijáró tisztelet magával hordozója.
Majd később, a középkorban, aztán egészen napjainkig a szentavatás
külsőségeiben, eljárásmódjában más és más formát öltött, de a lényege mindvégig
ugyanaz maradt. Az az egyház, amelyért Jézus Krisztus önmagát adta, hogy
megszentelje, szent, a hitvallásban is ezt mondjuk ki („Hiszek az egy, szent,
katolikus és apostoli Anyaszentegyházban”). Másrészt az egyház szüntelenül
ünnepélyesen kijelenti egyes hívekről, hogy hűségesen gyakorolták az erényeket,
Isten kegyelméhez hűségesen éltek (vö. KEK 828), s ezért biztosan elnyerték az
üdvösséget. A szentek – jelzi a Katolikus Egyház Katekizmusa – a történelem
folyamán nem csak az egyház legnehezebb időszakaiban a megújulás forrásai és
kezdeményezői, hanem a remény hordozói és beteljesedésének tanúi, akik mint példaképek
és közbenjárók állnak a hívő ember előtt.
Az egyház ugyanakkor élő közösség is. XVI.
Benedek emeritus pápa azt vallotta: „A szentek a szeretetről tesznek tanúságot.
(...) Valójában az egyház egész története életszentségek története (...)”. De
attól, hogy valaki olyan korban élt, melyet az utókor „nehezebbnek” kiált ki,
még nem tesz senkit szentté. Sem a helytállás vagy a bátorság. Ezek valahol
természetes emberi vonatkozások kell legyenek. A bátor, a helytálló legfeljebb
hős. Szentté a hit tesz. Amikor a szent cselekedeteit, reményeit, a felebaráti
szeretet gyakorlását hittel teszi, mindent beleépít (vagy legalább is
törekszik) abba, amiről azt mondjuk, hogy Isten az alapja. Amikor a bátor, a
helytálló, a hős megcsillantja embertársai fele a nagybetűs Szentet s az
örökkévalóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése