Szálkák és gerendák

Hogyan kritizálunk? Miért kritizálunk?
Balázs-Kercsó Zsuzsanna, Kolozsvár

 Hogyan kritizálunk? Szerintem ez az egyik legegyszerűbb dolog a világon. Olyan, mintha levegőt vennénk.

Szinte gondolkodás nélkül, azonnal megszületnek a kritikák tudatunkban, és ha úgy gondoljuk, hangot is adunk nekik. Sokszor válogatás nélkül,

a másik fél érzelmeit figyelembe sem véve dobálózunk velük, miközben fel sem fogjuk, hogy olyan dolgokkal foglalkozunk, amik nem is a mi felelősségeink közé tartoznak és olyan időt fecsérelünk, amit hasznosabb és vidámabb dolgokkal is tölthetnénk.

Hogy miért is születnek meg bennünk a kritikák? Szerintem a válasz egyszerű. A nem tetszés, az el nem fogadás következményeként. Más szóval, elítélem azt a dolgot, ami nem megfelelő, nem elfogadható a saját hitvilágom, meggyőződésem szerint.

Az én értelmezésemben a kritika ítélkezést jelent. Megítélek bizonyos helyzeteket, embereket, véleményeket. Az ember valójában folyamatosan ítélkezik. Mindent felcímkéz „jó” és „rossz” jelzőkkel, s ezáltal pozitív vagy negatív érzelmeket él meg. A legszomorúbb az, hogy ennek még csak nincs is a tudatában.

Miért is kellene ítélkezzünk? Miért nem fogadunk el dolgokat, embereket olyanoknak, amilyenek? Tény, hogy mindenben lehet találni kivetnivalót, mindenen van, amit javítani, csakhogy nem a mi dolgunk, hogy azokkal foglalkozzunk. A mi felelősségünk az, hogy a saját életünkben találjuk meg a „kritizálni” való dolgokat, s ha ezeket felismertük, változtassunk rajtuk, ha meg nem tudunk, fogadjuk el mint életünk szerves részeit, tanító mestereit. És miért? Hogy jól érezhessük magunkat a bőrünkben. Magunkért tesszük, saját életünkben teszünk rendet és alakítunk ki nyugalmat, és ezáltal pozitívan hatunk környezetünkre is.

Ha úgy gondolok életemre mint egy nagy udvarra, rájövök, hogy ez az udvar egyedül az enyém, az én felelősségem. Az én dolgom, hogy rendben tartsam, senki más nem teheti meg ezt helyettem. Ha én nem látom saját udvaromon a sok kidobnivaló, fölösleges kacatot, viszont ennek ellenére azt nézegetem, hogy a szomszéd udvara mennyire van tele szeméttel és nála próbálok takarítani, nemhogy nem változik semmi − mivel ő a külső, erőszakos beavatkozásra csak begubózna −, de még fölösleges feszültséget is keltek magamban és benne is.

A legfontosabb észben tartani, hogy mindenkinek megvan a maga kis udvara és virágos kertet egyedül ő varázsolhat belőle, vagy ő hagyhatja, hogy teljesen ellepje a gaz. Egyedül az ő joga és az ő felelőssége bármit is tenni azon a területen. A szomszéd kertjében viszont csakis akkor szabad virágot ültetni, ha arra megkérnek, ha meg nem kérnek segítséget, annyit tehetünk, hogy elfogadjuk, tiszteletben tartjuk az ő fejlődési ritmusát. Majd amikor ráeszmél, hogy tenni kell valamit, önszántából fog neki takarítani, nem azért mert egy kívülálló azt mondja neki, vagy folytonos kritikáival azt próbálja éreztetni vele.

Tudom hogy könnyű ezeket mondani, és nehéz megtenni, főleg ha a szüleinktől olyan jól megtanultuk az ítélkezés leckéjét. Viszont ha már tudatosítjuk, hogy mit is teszünk, az a legelső és legfontosabb lépés, hogy idővel megváltoztathassuk ezt a hozzáállásunkat a dolgokhoz, és a világot csodáló, önmagunkat és másokat elfogadó emberekként éljünk.