Szabadság?

Szabó Nóra, XI. osztály, Temesvár



A mai fiatalok furcsák. 
Igen, valóban furcsák vagyunk. Izgünk-mozgunk, nem tudunk 
nyugton ülni, s hol a toppon érezzük magunkat, hol pedig lent, valahol a mélyben. Egyik percben úgy érezzük, hogy képesek 
lennénk megváltani a világot, 
míg a másikban nem is akarunk hallani arról. 




Így van ez az emberekkel is: ma elfogadjuk, szeretjük, holnap pedig látni sem kívánjuk őket, és tudomást sem veszünk arról, hogy


elméletileg mi is közéjük tartozunk. 
Kritizálunk, kommentálunk, álmodunk. De teszünk is? Álmodunk a szabadságról, folyton ezen jár az eszünk. Várjuk a felnőtté válást, azt a bűvös tizennyolcat, csak azért, hogy végre ne szóljanak bele az életünkbe, hogy végre azt tehessünk, amit szeretnénk, hogy végre szabadok lehessünk. Azt hisszük, hogy börtönben élünk. Hogy az iskola és az otthon szabályai a bilincsek, melyek miatt nem tudunk szárnyalni. De vajon tényleg így lenne-e? Nem mi vagyunk saját magunk korlátai? Mi van akkor, ha mi kötjük meg kezeinket, mi tömjük be a szánkat?
Mondanám, hogy az internet, a telefon, a média rabjai vagyunk. Akár naponta órákat is eltöltünk előtte, már-már rögeszménkké vált, hogy a wi-fink állandóan be legyen kapcsolva, nehogy lemaradjunk valamiről. Mások élete jobban foglalkoztat, mintsem önmagunk boldogsága. Célunkká vált, hogy minél több értesítést, lájkot kapjuk, ezzel is bizonygatva magunknak, hogy igenis fontosak, szépek, okosak vagyunk. Mindemellett még raboknak is érezzük magunkat. Valóban azok is vagyunk, önmagunk rabjai, hisz mi választottuk ezt az utat, mi nem állunk fel a képernyő elől s menekülünk el. 
Menekülés – számomra ezt jelenti a szabadság. Menekülni a szabadba, oda, ahol nem érzel semmiféle kötődést a társadalommal, a világgal. Ahol megszűnik létezni az, s egyedül maradsz a nagy valamiben. 
Szabadnak lenni annyit jelent, mint hallgatni a csendet, érezni, ahogy lassan elnémul körülötted a világ. Minden elcsendesedik, s a feltett bilincsek eleresztik a csuklódat, az aggodalmak, stresszelések s az ezernyi más érzelmek, amelyek a világhoz kötnek, elhagynak, eltűnnek. Csak te maradsz, anélkül, hogy valamin is járna a fejed, anélkül, hogy valakinek meg akarnál felelni, ki akarnál tűnni. Egy pillanatig nincsenek érzelmeid, szeretteid, barátaid. Nincs semmi és senki, csak te vagy. Mindez talán önzőnek hallatszik, s talán az is, mégis egy ilyen pillanat után könnyebbnek, tisztábbnak, megújultnak érzed magad. Hisz elengedted a kötelékeket, s megtapasztaltad, milyen igazán szabadnak lenni.
S hogy hol találhatsz rá eme önző pillanatokra? Hát ez már mindenkinek személyes és egyedi. Egyeseknek a zene szünteti meg a valóságot, míg mások a természetben vagy akár a víz alatt lelnek menedékre. 
A lényeg, hogy álljunk meg a bűnbakok keresésével, fejezzük be az örökös várást s magunknak tett ígéreteket: „majd, ha 18…”, „majd, ha…”. Inkább kezdjünk el kutatni egy olyan hely, tevékenység után, mely egy pillanat erejéig megteremti számunkra az „én-világot”, ahol végre nem másokra, azok véleményére, cselekményére fogunk koncentrálni, hanem magunkra, saját lényünkre. S ezzel talán majd rájövünk, hogy milyen könnyű fiatalként, alighanem még gyermekként, szabadnak lenni, s hogy nem a felnőttkor megváltását kell várnunk, hanem majd örök gyermekként megélni azt.

Nincsenek megjegyzések: