Sajnos olyan társadalomban élünk, ahol rengeteg álhír, hazugság vesz körül minket, melyek által szkeptikussá válunk, csak azt hisszük el, amit látunk, megfogunk, fizikai szerveinkkel megtapasztalhatunk…
Beindul
bennünk a védekezési mechanizmus, megkeményítjük a lelkünket, fogékonyságát
feltételekhez szabjuk, hogy megvédjük magunkat az esetleges
csalódásoktól.
Talán azért volt olyan nehéz számomra is néhány gondolatot megosztani veletek a
Szentlélek kapcsán.
Minden,
az életemben jelen lévő „csodát” a fizikai szememmel szemléltem mostanság.
Gyönyörű, napsütéses május köszöntött reánk, s a májusi simogató szellő
megnyitotta a „lelki szemem” is. Az suhant át a gondolataimban, hogy ilyen
láthatatlan lehet a Szentlélek is, de mégis érezhetjük felfrissítő, lelkesítő,
gyógyító hatását. Hogyan? – tettem fel a kérdést magamban –: a társam csillogó
szemei által, az édesanya ölelése által, a barátokkal, családdal eltöltött,
meghitt percekben, amikor eszébe jutsz távol élő barátaidnak, a rengeteg
csíksomlyói zarándok közösen megélt örömében. Hiszem, hogy ezekben a
kapcsolatokban, találkozásokban ott munkálkodik a Lélek, láthatatlanul, de
érezhetően. De akkor mégis miért olyan nehéz a Szentlélekről beszélni, miért
olyan megfoghatatlan számunkra? Mert túl ritkán csukjuk be a fizikai szemünket,
mert mi is „tüzes lángnyelveket” várunk, mert azt hisszük, csak akkor lakik a
Lélek bennünk, ha nagy tetteket viszünk végbe, melyeket mindenki észrevesz, meg
persze ha mindig zavartalan, boldog az életünk. Engedjük, hogy a Szentlélek
„szellője” simogassa bensőnket, hogy látók legyünk a csodákra, fogékonyak
gyógyító, erőt adó adományaira, melyeket megérezhetünk, ha életünkbe nehézségek
is jönnek. Talán akkor nem kellene minden problémára „látható orvosságot”
vennünk, talán több barátság, házasság születne, talán nem kellene lelki
sebeket, terheket cipelnünk egész életünkön át…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése