A talentum és a labor viszonyának jelenben élő távlatai
Jánossi Imre, szeminarista, Gyulafehérvár
Kontraszt
vagy összehasonlítás? Javasolnám a távlatnyitást a végtelenben történő
párhuzamosok találkozására, melyek nem másak, mint a tehetség és a munka
viszonya.
A
talentum, melynek fogalomtárába egy ókori pénzegység vagy a tehetség is
belesűríthető, a labor szó pedig egyszerre jelent munkát, kínlódást,
szenvedést, vajúdást. Olvasóm bizonyára bólogat, hogy e kettő
találkozásához
semmi értelme a végtelenre várni, de maradjunk annyiban, hogy
várjuk azért egy kicsit…
A kemény munka (labor) problematikája, hogy
produktuma aligha adhatja vissza mindazt, amelyet a tehetség maga szólaltat meg
művészetben vagy profánban az evilágin túlmutatva. Ezzel nem azt mondom, hogy
nem érdemes megdolgozni célokért, de akinek csuklójában van az a valami, amely
visszatükrözi a végtelen arcát a véges bármilyen kifejezésmódjában, az minden
bizonnyal hiteles sikerrel pengeti meg a lelkek gyakran ellágyult húrjait.
A tehetség (talentum) által birtokosa
részesedett a Szép-Jó-Igaz árnyalataiból. Kiknek lírai sóhajai, egyedi hangja,
muzikális kezei, különböző technikákkal készített képei emlékeztetnek életünk
ki nem mondott és soha nem is gondolt létélményeire, azoknak tudatában kell lenniük
azzal, hogy küldetésük van, tanúságot kell tegyenek a mindennapok emberei előtt
egy nem mindennapos, zárt keretek és prediktumok nélküli létről. A
szabadságról, a belőle áramló békéről és teljességről. Arról, hogy van, aki
felforgatja az életet, és a gyönyör gyönyörét adja vissza színe látása által.
Egyértelmű, hogy elrejtenünk nem szabad, mert e tettünkkel másokat fosztunk meg
a nyitás esélyétől (lásd: Mt 25,13–30).
Küzdeni és keményen megdolgozni azért, amik
lenni szeretnénk, emberségünk kiteljesedésének a lényege. Belénk oltott ösztön,
melyet hajlamosak vagyunk idő előtt elaltatni. A gyorsan és kevés munka által
megszerzett vagyon őrzése és státusszimbólumok (tech-szuperkütyük, beleharapott
almával fémjelzett „létkönnyítő” segédeszközök, világmárkák ruhakölteményei,
négy keréken közlekedő képzet-biztonságaurák stb.) fenntartása lett a védjegye
a „munka” és a „tehetség” kombinációjának. Sajnos azonban a gyakran nem
tisztességes módszerekkel megvásárolt és fenntartott látszat – bár mindenkit a
földre terítve imádatra késztet – sosem látta meg az élet lényegi vonásait,
arcok ráncainak történeteit, sem az egyén teljességét. A maga „szakralitása”
szándékosan elkövetett lopás, mellyel csupasz voltát beöltöztette nagy eszmék
és elgondolások soraiba. Időszerű a Jakab levél tanítása: a közösségbe belépő
gazdag felé irányított figyelmünk végkövetkeztetése: Valóban volt esze,
megdolgozott érte… Vajon?
Az igazi tehetségek önismeretükből fakadó
alázata nem kirívó, hanem tükör Istenről. Valami másról, amit elfeledtünk, de
általuk sejlik fel a vágy az igazi valóság iránt. Megdolgoznunk nem a
tehetségért kell, nem is egzisztenciánkért, hanem önmagunk kiteljesedéséért,
hogy azok által, akik tehetségükkel irányt mutatnak, célt érjünk, otthonra
leljünk, beláthassuk és megérthessük létünk mikéntjét. Ne késztessen bennünket
bánatra a tény, hogy nem vagyunk tehetségesek. Dehogynem! Dat Deus, cui vult…
(Isten annak ad, akinek akar). Valamiben mindenkinek tehetségesnek kell lennie,
de dolgoznia kell, keményen és tekintet nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése