Lőrincz Boglárka
Ahol
társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az
igazság... És ahol igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is – írja
Rejtő Jenő.
7 258 623 ember él a Földön
abban a másodpercben, hogy leírom ezt a mondatot. A következő percben már más
adat igaz, de a lényegen ez semmit sem változtat:
rengetegen vagyunk. Akár úgy
is fogalmazhattam volna: 7 258 623-féle ember.
Képzeljünk egy el képzeletbeli bolygót. Nincs rajta más csak egy ház és
két ember. Vannak gyümölcsök, zöldségek, van víz, a nap is süt, mégis csak két
ember lakja. Hogy élnek ők? Előbb-utóbb csak meg kell egyezzenek, hogy azt az
almát, amit leszedett az egyik, nem veheti el a másik. Hogy a munkát meg kell
osztani. Hogy egymást nem bánthatják. Mikor kelnek fel, és mikor hajtják
nyugovóra fejüket. Mit szabad és mit nem. Ha nem tennék, akkor nehezebb lenne
túlélniük, akadályoznák egymást, nem számíthatnának egymás segítségére. Ahhoz, hogy
két ennyire különböző entitást egy tető alá hozzunk, és az együttélés működjön
is, közös alapok is kellenek. Olyan szabályok, törvények amelyek hitelét
egyikük sem kérdőjelezi meg, hisznek benne és elfogadják igaznak.
Nekünk is van bolygónk, csak nem ketten lakjuk, hanem 7 258 623-an. Valahogy mi is
együtt kell éljünk, túl kell élnünk. Vannak törvényeink, Mózes tízparancsolatától
kezdve az iskolai rendszabályzatokig. Mindent meghatározunk, intervallumok közé
szorítunk, jelzőkkel látunk el, skálázunk, skatulyázzuk. Itt van, tessék kérem,
ez a törvény! De mit is érne egy törvény, ha nem tudnánk, hogy tartassuk be?
Nálunk minden a büntetés-elven működik. Ha nem felelsz meg az előírásnak,
viselheted a következményeket. Szankciókból kifogyhatatlanok vagyunk:
figyelmeztetünk szóban és írásban, bírságolunk, börtönözünk, pár helyen ölünk
is, ha kell. Tudjuk milyen a körmös, a tenyeres, az anyai frissen főzött
nyakleves, térdelés, eltiltás. Írtuk már le százszor, hogy: „Házi feladatot
otthon írunk, nem szünetben.” Csökkentünk fizetéseket, lekapcsoljuk a fűtést,
ha valaki nem fizeti a számlát, kilakoltatunk és elkobozunk bármit.
Összefoglalva, mesteri szintre emeltük a „Megteszed, különben...” elvet. Kétségkívűl
hatásos is, átlagos esetben betartjuk a törvényt, hiszen félünk a
következménytől.
A piacon vagyok, egy kupac gyönyörű, fényes, piros alma mellett. Kívánom,
de nincs pénzem. Miért nem veszem el mégis? Azért mert nem szép lopni, más
tulajdonát illetéktelenül elvenni, kárt okozni, vagy azért, mert félek attól,
hogy az árus észreveszi és feljelent? A két válasz közötti különbség az, amit
köznyelvben úgy nevezünk: otthoni hét év. Nevelés. Elvek. Illik, nem illik.
Morál, nem pedig a büntetéstől való félelem. Nem mindenkinél működik, ha
működne, akkor nem lenne szükség a fenti szankciókra, üresen állnának a
börtönök, munkanélküliek lennének a bírók, ügyvédek és ügyészek. Ez már egy
szubjektív rendszer, nem tanulható, ha valakiből hiányzik az affinitás, vagy ha
egyszerűen nincs lehetősége elsajátítani, senki nem volt a környezetében, aki
példát mutathatott volna.
Ha valaki a Csakazértis! csatakiáltással
átlépi a határokat, nem szól rá a lelkiismerete és nem fél a következményektől
se, felcímkézzük: bűnöző. Büntejük. Ezt nevezik negatív szankciónak. A pozitív szankció jutalmat ígér a jogszerű magatartás
tanúsításáért. A világunkban sokkal inkább a negatív szankció dominál.
Természetesen vannak kitüntetések, díjak, jutalmak, de a hétköznapi életben
senki nem fog megdicsérni, ha szabályosan parkolsz, viszont jaj neked és a
pénztárcádnak, ha mégse. A jót elvárjuk, az az alap, az origó.
Jó, ha van egy alap, amire támaszkodhatunk,
szabályok, amik normális esetben egységesen vonatkoznak mindenkire. Hiszen ha
több mint hétmilliárd ember a saját kódexe szerint kezdene élni, a végeredmény
káosz lenne. Véleményem szerint a legfontosabb: ne vesszünk el a fegyelmezések
sűrű hálójában, hanem tudjunk megmaradni önmagunknak és egyedieknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése