Puskás Attila, segédlelkész, Szeben
A nagyböjti
szent idő mindannyiunkat lelki megújulásra hív meg. Hogy is lehetne elképzelni
a teljesség fele közeledő lelki életünket, ha nem úgy, hogy mélyebbre evezve
keressük, kutatjuk azt, hogy vágyainkon keresztül, hogyan tudnánk megérteni,
melyek azok az Istentől kapott kegyelmek, amelyek mélyebbre viszik életünket.
Jézus az út, az igazság és az élet. Az
átimádkozott, őszinte, életet adó vágyaink által megtalálhatjuk azt a forrást,
amely
maga az Úr Jézus! Az Istennel való kiengesztelődés kegyelméből újra helyre áll
a vele való szeretetkapcsolatunk. Nekünk, akik kapcsolatban vagyunk a Teremtővel
és teremtményeivel, igen fontos ajándék ez. Vágyaink olyanok, mint azok a
források, melyeket ha megtalálunk és egységesítjük, kúttá alakulhatnak. Igen,
kérnünk kell az Istentől ilyen kegyelmi forrásokat, amelyek gazdagítják
jellemünket. Az Isten életében lévő gazdagság, érték, hegyként is elképzelhető.
Olyan hegy ez, amely ajándékba adja nekünk azokat a tiszta vízforrásokat, amelyekből
soha ki nem apadó kutat „hozhatunk össze”. Vannak-e olyan Istentől kapott vágyaink, amelyek
kúttá akarnak formálódni? Felismerem-e azokat a vágyakat a szívemben, amelyek a
teljesség felé, az egység felé akarják vezetni lelki életemet? A megújult lelki élet
gyümölcse az, hogy ismételten kapcsolatba lehetek a szeretet forrásával,
Istennel. A kiengesztelődés szentsége által közelebb kerülünk a forrásokat
ajándékozó hegyhez, Istenhez. Így nemcsak mi, hanem azok is, akikkel együtt
élünk, akikkel kapcsolatban vagyunk, akikhez kötődünk megtapasztalják az új
élet ajándékait. A szamáriai asszony példájából (Jn 4,5-42)
megértjük Jézus önkinyilatkoztatását, illetve felismerjük azt, aki az
elmúlhatatlan örök élet adományozója. Az Úr Jézus az asszonyt elvezeti a
teljesebb élet felé. Megmutatja neki a kutat.
Világosságot bocsát életére és megmutatja neki azokat a szívében lévő szent
vágyakat, amelyek segítségével kiteljesedhet.
De
jó lenne, ha megtalálnánk szívünkben az Isten életéről szóló vágyainkat, a fent
említett forrásvizeket, mert akkor egy csodálatos kutat tudnánk magunkból adni.
Eszembe jut Exupéry kis hercege: „Én is
szomjas vagyok. Keressünk egy kutat.” – mondja a kis herceg a sivatagban
kényszerleszállást végrehajtó repülőgép vezetőnek Antoine de Saint Exupéry jól
ismert regényében, a A kis hercegben.
A pilóta már nyolcadik napja hiába próbálja megjavítani a repülő elromlott
motorját, vízkészlete fogytán van.
A
gyermek ötletére felnőttként azt gondolja, hogy képtelen vállalkozás vaktában
elindulni a határtalan sivatagban kutat keresni, de azért mégis elindulnak.
Csendben vándoroltak órákon át, lement a nap és felragyogtak a csillagok az
égen. A kis herceg egyszer csak azt mondta: „Néha a szívnek is jó a víz.” Majd
hozzátette: „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt.” Mivel a
kis herceg elaludt a fáradtságtól, a pilóta a karjába vette és úgy folytatta
tovább útját, mígnem hajnalra rábukkant a kútra. Amikor felhúzták a friss
vizet, a kis herceg így szólt: „Éppen erre a vízre szomjazom. Adj innom.” S
ekkor a pilóta megértette, hogy milyen vizet keresett a gyermek. A kis herceg
„ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep.
Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból
született. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése