A ma embere, fiatal és felnőtt egyaránt, sokszor érzi egyedül magát a nagyvilágban, mint Tamási Áron művében, Ábel, a rengetegben. Érezzük, hogy nem érjük utol magunkat, túl sok a munka, a tanulás, a program! Néha feladunk dolgokat, máskor pedig elkezdünk alkotni.
Azonban, ha az életben minőségit akarunk elérni, akkor nem félbehagyjuk a dolgokat, hanem befejezzük.
Lezárjuk az öltést, ha egy varrást végzünk, befejezzük a gondolatot, ha beszélgetünk, de még a prédikáció végére is Ámen-t teszünk. Minden igazi munkát le kell zárnunk. A továbbmenő ismerőstől el kell búcsúznunk… Búcsúzunk az éveinktől… a terveinktől… és sorolhatnám. Az evangéliumot olvasva felfigyeltem arra, hogy a búcsúzás milyen sokszor, és milyen határozottan ki van emelve.
Csak pillanatképeket villantva az evangéliumból, ott van Keresztelő Szent
János, aki Jézusról nagyon szépen beszél. Jézus megkezdi nyilvános működését,
Keresztelő Szent János pedig búcsúzik: „Aki utánam fog jönni… még a saruszíját sem
vagyok méltó megoldani.” A Boldogságos Szűzanya, aki ott van Erzsébetnél, hogy
segítsen a munkálatokban, utána hazamegy. Jézus, aki áthalad a tömegen és
eltávozik. De talán a leghangsúlyosabb búcsúleírás a feltámadás után található. Jézus búcsúzik, mielőtt a mennybe
menne.
Új korszak kezdődik a tanítványok életében. A mindennapok megváltoznak. A szentírásban az apostolok szinte megijednek a tudattól, hogy Jézus el fogja hagyni őket. Félnek a hiánytól, az egyedül maradástól. Jézus vigasztaló szavai most az „Újév küszöbén” jólesően érnek el szívünkhöz, s egyben ígérete beteljesedésében megnyugodva hallgatunk bele az evangéliumi sorokba: Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. (Mt 28,20).
Kell-e ennél több? Kell-e ennél jobb, mint annak a tudata, hogy Isten soha nem hagy el, mindig kísér, mindig velünk van, és megáldja jótetteinket, szavainkat, terveinket. Nem kell más, mint elhatározni: én ezt az évet Istennel akarom befejezni, és a következő évben is kérem, óhajtom, vágyom az ő jelenlétét, a szentségekben, az egyházban, a plébániámon, a családomban, a munkahelyemen, az iskolában, és életem minden területén.
Új korszak kezdődik a tanítványok életében. A mindennapok megváltoznak. A szentírásban az apostolok szinte megijednek a tudattól, hogy Jézus el fogja hagyni őket. Félnek a hiánytól, az egyedül maradástól. Jézus vigasztaló szavai most az „Újév küszöbén” jólesően érnek el szívünkhöz, s egyben ígérete beteljesedésében megnyugodva hallgatunk bele az evangéliumi sorokba: Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. (Mt 28,20).
Kell-e ennél több? Kell-e ennél jobb, mint annak a tudata, hogy Isten soha nem hagy el, mindig kísér, mindig velünk van, és megáldja jótetteinket, szavainkat, terveinket. Nem kell más, mint elhatározni: én ezt az évet Istennel akarom befejezni, és a következő évben is kérem, óhajtom, vágyom az ő jelenlétét, a szentségekben, az egyházban, a plébániámon, a családomban, a munkahelyemen, az iskolában, és életem minden területén.