Rajka Mária
Arról kellett volna írjak, hogy milyen befejezni egy kapcsolatot, elengedni
valakit ...
És eközben meghalt egyik cserkésztestvérünk. Összeszorul az ember szíve
ilyenkor, mert eszébe jutnak a mulasztásai, hogy mennyi mindent nem tett meg a
másik emberért.
Most már késő, mert vége. És nem tudtam elbúcsúzni. Marad a
rengeteg ki nem mondott szó, a bánat, az érzés, hogy nem tudom eléggé sajnálni.
A mi hibánk ez. Valaminek mindig vége van, igazán nagy pontokat az
életünkben nem az akaratunkkal teszünk, hanem váratlanul (is) érnek. És nem
tudunk rá felkészülni.
Szavaink és tetteink soha nem elegendőek, olyan ritkán a megfelelőek.
El kell engedjünk magunk körül embereket, és ezzel az elengedéssel mindig
veszítünk magunkból valamit. Mindazt, amit az a személy adott. A jóval, a
kevésbé jóval, de mind gazdagítottak, tanítottak.
Mikor vége, már hiába ragaszkodsz. Hiába szeretsz. Csak saját magadat
vigasztalod ezzel. Az adatott időt kellett volna jobban kihasználni. Nem
kellett volna mindent a szélre hagyni, hogy elfújja.
„Az emberi hála nem az a kőszikla, amelyre építeni lehetne.” (Esterházy
Péter) Nem lehet bennünk, emberekben bízni, hogy majd egy örökkévalóságon
keresztül emlékezni fogunk azokra, akik elmentek. Mert jók voltak. Mert érdemes
rájuk emlékezni. Mi emberek hálátlanok, és önzőek vagyunk.
Elhúnyt cserkésztestvérünk jó volt. Nálunk sokkal jobb. Ő most örökre
boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése