„Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek” (Lk23,34b). Amikor ezt az imát olvassuk Jézus szenvedéstörténetében, talán sokunkban felmerül a kérdés: honnan merített a Megváltó erőt arra, hogy kínszenvedésének legkeservesebb perceiben ne isteni bosszúállásért, de még a kínok enyhítéséért se imádkozzon, hanem üldözőinek megbocsátásért?
Első
látásra a válasz könnyűnek tűnhet: isteni természetéből, hiszen Isten a
szeretet (1Jn 4,16), márpedig a szeretet nem keresi a maga javát, hanem mindent
eltűr, mindent elvisel (1Kor 13,7). De akkor rögtön eszünkbe juthat István
diakónus,
az első vértanú, aki nem rendelkezett isteni természettel, és mégis
hasonló szavakkal imádkozott az Atyához (Uram, ne ródd fel nekik bűnül!, ApCsel
6,60).
A
válasz nyilvánvalóan nem az, hogy Jézus egy pillanatra kilépett volna gyenge, a
félelemtől, haragtól és fájdalomtól sem mentes emberi természetéből, hanem
éppen emberi természetéből merített erőt ahhoz, hogy ellenségeinek
megkegyelmezzen (hiszen éppen Jézus szavaiból világos, hogy volt hatalma ahhoz,
hogy kiszabaduljon, és ahhoz is, hogy üldözőit megbüntesse, ld. Mt 26,53).
Jézus kínszenvedése és utolsó órájában elmondott fohásza tehát egy tudatos
emberi döntés eredménye volt. Ez a döntés pedig véleményem szerint az Istenbe
vetett hitből és az igazságot kereső emberi értelemből fakadt. Jézus hitte azt,
hogy Isten feltámasztja őt a halálból, ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy
Isten nem teremt selejtet, azaz hogy azok is az üdvösség várományosai, akik
most elvakultságukban gyilkosságot követtek el. Ugyanakkor értelmével képes
volt a felszínen túl is látni, felismerni azt, hogy az erőszakos tett mögött
félelem, harag, előítélet és mindenekelőtt tudatlanság rejtőzik. A bűnt nem
törölte el, hisz Atyja bocsánatáért esedezett, de a bűnös ember enyhítő
körülményeit kiemelve érvelt Isten ítélőszéke előtt, ezzel megválthatóvá tette
a történelem legértelmetlenebb gyilkosságának elkövetőit is.
A
címben idézett fohász tanulságai tehát a krisztuskövetők számára a következők
lehetnek: a bűnt nevén kell nevezni, de a bűnöst maximális megértéssel és
együttérzéssel kell kezelni (még akkor is, ha cigány, bevándorló, muzulmán,
ateista stb., hiszen ő is ugyanúgy Isten teremtménye, mint a fehérbőrű, magyar
és katolikus ember). Meg kell értenünk, hogy a másik ember gonosztettei nem
öncélúak, nem a személyek vagy a kultúrák alapvetően rossz mivoltának
eredményei, hanem vélt vagy valós sérelmeken, élettapasztalaton alapuló
előítéleteik vagy éppen szegény sorsukból fakadó tudatlanságuk miatt történnek.
Ezeket a párbeszéd előtt feltornyosuló akadályokat pedig hittel, türelmes és
együtt érző neveléssel, illetve életpéldával alátámasztott érvekkel lehet
leküzdeni. Bátorító jelként ott áll mellettünk a római százados, aki Jézus
fohászának és az Atya által véghezvitt hatalmas tetteknek következtében
felismerte: Ez valóban Isten fia volt! (Mt 27,54)
Kép: Rembrandt: A kereszt felemelése
Forrás: http://jesus-story.net/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése