Otthon idegenben. Idegenül otthon

Dénes Gabriella, korrektor, Kolozsvár




Nagyon érdekes tapasztalat a mellettünk élő másik. Aki pusztán számunkra másik, hiszen az ő szempontjából meg mi vagyunk a más(ik). Manapság az idegenség, identitás és egyéb divatos keresőszavakra könyvtárnyi irodalom ugrik elénk internetes böngészők mélyéről, könyvtári keresőprogramok berkeiből.

Ha a Szentírást böngésszük, akkor gyakran találkozunk idegenekkel, más népekkel. Azzal is szembesülünk sokszor, hogy ezek az „idegenek” eléggé negatív fényben tűnnek fel. Ők a pogányok, a bálványimádók,

a gyermekáldozat-bemutatók, a kételkedők, az árulók… Arról, hogy ezek az „idegen népek” valójában mennyire voltak másak, ugyancsak tisztességes mennyiségű irodalom áll a rendelkezésünkre. Nem is ezt szeretném feszegetni. Nagyon-nagyon érdekesnek találom azt, hogy mégoly művelt és okos emberek is bedőlnek a modern, ámde régmúltból eredező ellenségképgyártásnak, a valóságos démonizálásnak, akikről egyáltalán nem feltételeznénk. Természetesen az ellenségkép kialakulásának egy igen fontos hozadéka volt mindig is – noha nem minden korban, s főképp a bibliai „ősidőkben” nem egyértelmű –, ez az eredmény pedig az önmeghatározás. Ez így elsőre nagyon jól hangzik, de ne gondolja senki, hogy ez tényleg mindig ennyire egyértelműen jó volt. Néha az önmeghatározás kifullad annyiban, hogy a választott nép rájön, túlságosan hasonlóak a környező népek, s más út és mód nincs arra, hogy elmondják, mit jelent izraelitának, s mit jelent kánaánitának (vagy bármi más népcsoport tetszőlegesen behelyettesíthető ide) lenni, hogy lefestik a „mások” negatív tulajdonságait. Részint mint az idegen népre jellemzőt, részint mint normatívát, amelyet a választott nép nem követhet. Mert aki ezt követi, az idegen nép fia. A „másokról” ezenfelül jóformán mást sem tudunk, csak a rémtetteiket… Vagy a másik lehetőség, mely viszont eléggé ritkának látszik, az, ami a babiloni galut alatt történik az izraelitákkal. Valami miatt a kényszerlakhelyükön nem tűnt járható útnak, hogy a másokról alkotott kép negatív vonásait hívják segítségül. Így kénytelenek voltak a minden bizonnyal még képlékeny, önmagunkról alkotott képüknek sarkalatos pontjait megfogalmazniuk, szavakba – de legalábbis rítusokba, rituálékba – önteniük. Így történhetett meg, hogy egy szilárd önazonosságtudattal rendelkező csapat – másod-, harmadgenerációs áttelepített izraeliták közössége – telepedik vissza Jeruzsálembe és környékére, a hazájukba, és az otthon talált kultúra újfent kihívássá alakul, hiszen az „otthon” eléggé távol áll attól, amit ők maguk gondolnak, tudnak és hisznek magukról…

Az idegenség megtapasztalásához nem kell feltétlenül a szó szoros értelmében vett idegennel, más nép gyermekével találkozni, néha elég más-más kulturális szinten lévő csoportok konfrontációja. Idegen nép gyermeke lehet, aki kivándorolt, művelődött, mást tapasztalt születésétől elvándorlásáig, de ugyanúgy idegenné válhat az is, aki otthon marad hagyományőrizni. A kérdés csak az – nyitott! –, vajon van-e arra nézvést igény és akarat, hogy az idegenség egymásra csodálkozó, békés, nyitott barátsággá váljék, vagy szükséges az ellenségkép ókori mintára való újra- és újratöltése.

Kép: louise.hu