Lépéseket tenni Isten felé

Munteanu Ildikó Renáta, Brassó

 

Vannak heteim, amikor nagyon nehezemre esik kiharcolni a napi imaidőmet, amit „kettesben” tölthetek Istennel.

Néha rendesen lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem sikerült időt szánnom rá, és időnként vannak olyan hazug gondolataim, félelmeim, hogy ha nem töltök időt Istennel, akkor nem fognak rendesen sikerülni a dolgok, minden nehezebb lesz, és talán még Isten is haragszik rám. Tanulom azt a leckét, hogy Isten nem ilyen. 

Isten nem haragszik rám, hogyha napokig nem ülök le vele időt tölteni, viszont nekem sokkal rosszabb, ha nem teszem. Azt tapasztaltam, hogy ha nem imádkoztam, egy idő után bármi, amit teszek, nem lelkesít, tehernek érzem. Ilyenkor sokkal több a félelem bennem, bármilyen kihívással állok is szemben, hajlamos vagyok túlaggodalmaskodni a dolgokat. Ezeken a napokon is ott van Isten az életemben, csak épp röpke fohászok szintjén maradok és rájöttem, hogy az nem elég. Nagyon megtetszett a vasárnapi olvasmányból az Ez 47,12: Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Ha nem megyek „vissza a szentélybe”, vissza a forráshoz, akkor hiszek a hazugságoknak a fejemben, és ezek a hazugságok mind megpecsételik azt, amit teszek. De ha rendszeresen időt töltök Istennel, „visszamegyek a szentélybe”, akkor „havonta friss gyümölcsöt teremhetek”. Teljesen másképp állok neki a kihívásoknak, és a félelmek sem uralkodnak el rajtam annyira.

Egy ideje tanulom azt a leckét is, hogy nem attól leszek Isten szemében kedves és jó keresztény, ha minél több szolgálatot elvállalok és minél több lelki napot megszervezek, amik egy idő után már leszívják minden erőmet és kedvemet.

Isten arra hív, hogy szabadon éljek vele. Szabadon tapasztaljam meg az ő szeretetét, gondviselését. Szabadon végezzem azt a feladatot, amit rám bízott, és ne tehernek érezzem. A szabadság nem abból áll, hogy akkor nem tartok be olyan szabályokat, amik nekem nem tetszenek, vagy úgy élek, ahogy éppen nekem tetszik, hanem szabadon, vágyakozó szívvel Istennel töltök időt, de nem azért, hogy a „jó keresztényekhez” hasonló legyek. Jézus is időt töltött Istennel, félrevonult és órák hosszat imádkozott. Ha neki szüksége volt Istennel időt tölteni, akkor nekem, egyszerű embernek még inkább szükségem van rá.

Egy harmadik lecke, amit tanulgatok, hogy Isten nem más emberekhez mér. Nem akkor vagyok igazán keresztény, ha úgy élek, mint valaki, akit keresztény példaképemnek hiszek. Ha túl magasra teszem a mércét, s azt hiszem, hogy Isten tökéletességet vár tőlem, akkor mindig elégedetlen maradok és mindent tehernek fogok megélni. Úgy gondolom, Isten nem várja el tőlem, hogy tökéletes keresztény legyek, csak arra vágyik, hogy életem folyamán egyre közelebb kerüljek hozzá, egyre jobban megismerjem őt. Bármi, amit teszek a hétköznapjaimban, vagy amikor éppen lelki napot vagy bármi mást szervezünk, akkor is feléje közeledjek. Vannak, akiknek az a feladatuk, hogy olyan nagy dolgokat tegyenek, mint Teréz anya vagy más szentek. De én azt hiszem, hogy vannak, akik egyszerűen az iskolába vagy a munkahelyükre kell bevigyék Istent azáltal, hogy vele élnek és Jézust sugározzák, mert a „szentélyből táplálkoznak”. Szerintem Isten nem hasonlítgat majd össze minket, hogy „Teréz anya tökéletes keresztény volt, lám, te mit tettél, hol állsz hozzá képest?” Saját életem lesz a mérce. Az a kérdés, hogy amióta megismertem Istent, s elkezdtem járni az ő útján, milyen irányba haladtam? Közeledtem feléje?

Kedves olvasó, te az utóbbi pár évben közeledtél Isten felé?