Amikor keresztényként bölcsességről hallok,
mindig eszembe jut, hogy milyen is lehet az emberi bölcsesség, s milyennek is
kell elképzelni Isten bölcsességét. Talán a választ érdemes a Szentírásban
keresni. Az Ószövetség bölcsességi irodalma, amely több könyvet is magába
foglal, válaszlehetőségeket kínál.
De ennél több, a
bölcsességet helytelen úgy felfogni, mint valami absztrakt elérhetetlen
hegycsúcsot.
Mit sem ér a bölcsesség, ha nem válik az ember javára? Éppen
ezért, ha a Bölcsesség könyvét nézzük, láthatjuk, hogy már az első sorok
bemutatják, hogy ez áll az ember sorsának irányításában. A Szentírás, amikor
bölcsességről beszél, nem ad egyetlenegy, pontos „pitagoraszi tételt”. A
bölcsesség ennél több. Életet adó. Ezért hasonlítja újra meg újra össze a bölcs
és igaz ember sorsát az istentelenével.
De a bölcsességet meg is kell találni. Erre az út: A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan,
könnyen felismerik, akik szeretik, és megtalálják, akik keresik. Már előre megmutatkozik azoknak, akik
vágyódnak rá. Aki korán reggel keresni kezdi, nem kell fáradnia,
mert ajtajánál ülve találja. Róla
elmélkedni tökéletes okosság, és aki érte virraszt, hamar megszabadul a
gondtól. Hisz maga megy, s
megkeresi azokat, akik méltók rá, barátságosan megjelenik nekik az utakon, és
minden szándékukban találkozik velük. Mert
(a bölcsesség) legbiztosabb kezdete a tanulás utáni vágy; tanulni akarni annyi,
mint szeretni (a bölcsességet) (Bölcs 6, 12-17). A bölcsesség tehát tanulható,
de vágyni kell rá. S az emberi bölcsességet a Szentírás évszázados hagyománya
az igaz ember sorsának hívja. Az isteni bölcsességet kérni, keresni, megtalálni
nem csak lehetőség, hanem felhívás a Isten-fele közeledésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése