Talán ez az a mondat, amitől sokunknak máris borsózik a háta, rögtön dühösek leszünk,
s már nem is érdekel a mondat folytatása, csupán legyintünk
rá egyet, pedig...
Ahogy én is egyre idősebb leszek, egyre jobban átérzem, hogy milyen érzéseket, élményeket takarhat e mondat. Hogy miért?
Mert rengeteget változott a világ gyermekkorom és a jelenem között, olyan dolgokat tapasztalhattam meg, amiket a mai gyerekek talán már nem. Ezzel a felismeréssel szembesülhetnek a mi szüleink s nagyszüleink is. Emlékszem, milyen jó is volt, mikor este édesanya meséit hallgattuk, nevettünk nagyokat… ma sajnos sok gyereknek már csak a tévé „mond” esti mesét. Milyen élmény volt a húgommal babázni, kint focizni a fiúkkal, nagyikával kávézni reggelente, vagy egy nagyot sétálni édesanyámmal… Sajnos ezek az egyszerűnek tűnő események egyre inkább kihalóban vannak, mert a szülők rengeteget dolgoznak, a gyerekek inkább a laptopot, táblagépet választják, valahogy mindenki elvan a saját kis világában… Ez lett mára a természetes. Rengeteg cikk, tanulmány, illetve hétköznapi beszélgetés igazolja, hogy érezzük, szakadék van a generációk között, talán ez is váltja ki a nézeteléréseket, azon túl, hogy teljesen más életszemlélettel rendelkezünk, ami nem meglepő, hisz világunk napról napra rengeteget változik. Sokunk szerint nem „orvosolható” ez az állapot, szerintem pedig, igen… Idő, tolerancia, elfogadás, talán ezek a változáshoz szükséges kellékek. Senki nem mondja, hogy könnyű, de mindenképp hasznos, így nem lesznek elmagányosodott szülők, nagyszülők s beburkolózott, zárkózott gyerekek. Nem kell mindenben egyetértenünk, de néha még hasznunkra is válhat meghallgatni egymást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése