Az ember élete tele van olyan pillanatokkal, amikor várnia kell. Még az
se biztos, hogy van olyan pillanat, amikor nem várunk valamire. Mire, kire
várunk? A vonatra, a barátunkra, a hétvégére, a holnapra, a szebb jövőre,
álmaink beteljesülésére…
Mindig várunk, de vajon nem vállalunk ezzel túl nagy
kockázatot? „Boldogságkeresők” vagyunk, amint azt a júliusban
Kolozsváron
megrendezett Országos Katolikus Ifjúsági Találkozó mottója is mondja, de vajon
a nagy keresésben marad-e időnk felismerni azt, vagy hagyjuk, hogy elhaladjon
mellettünk?
Az advent is a várakozásról szól. De ez a várakozás nem
lehet tétlen. Ahhoz, hogy méltóan tudjuk Krisztust befogadni a szívünkbe, meg
kell változtatnunk életünket, és ez tétlenül lehetetlen. Tenni kell, és a
szeretetteljes cselekedetek segítségével a várakozás értelmet nyer, nem csak az
adventi időszakban, hanem egész életünk során. Amikor szükségünk van a
szeretetre, szeressünk előbb és minket is szeretni fognak. Amikor azt
szeretnénk, hogy elfogadjanak, fogadjuk el mi is embertársainkat, feltételek
nélkül. Ha vigasztalásra és enyhülésre van szükségünk, keressük azt Istennél,
és tanuljunk tőle, tanuljunk meg vigaszt nyújtani, legyünk ott, ha valakinek
szüksége van a segítségünkre.
Nem tudjuk, mi jön: titok a
holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
De a ma int, hogy híven szolgáljunk,
mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.
Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,
munkába leljen, ne resten,
tétlen!
Testvérek terhét vállalja
vállunk!
Mert tudjuk, Ki jön: Krisztusra várunk.
(Túrmezei Erzsébet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése