Ami a szívemen, az a számon

Szabó Ervin, Nagyvárad, ifjúsági lelkész

Az iskolában gyakran találkozom olyan fiatalokkal, akiknek viselkedéséből, lázadozásából kiolvasható, hogy igazságos, őszinte életre vágynak. Sokszor érzem, hogy fiataljaink vágynak hiteles példaképekre és vizsgálják, hogy az emberek szavai megegyeznek-e tetteikkel. Gyakran az őszinteség megnyilvánulásaként hallom elhangzani a sokunk által ismert mondatot: „Ami a szívemen, az a számon!”

Vajon Jézus mit gondol az őszinteségről, igazságról? Ő is kereste. Nézte, hogy a vele szemben levő személy őszinte, igaz, vagy képmutató.

Vajon kit nevezünk mi őszintének, igaznak? Az őszinteség kérdését napjainkban eléggé egyoldalúan közelítjük meg. Őszinteségnek nevezzük azt, amikor azon indulat, gondolat szerint szólunk, cselekszünk, ami épp bennünk van.
Azt gondolom, mindenki érzi, hogy ez így egy kicsit problémás. Hiszen, ha minden esetben ez lenne a helyes út, akkor nem kellenének isteni és földi törvények. Mindannyian tapasztaltuk már annak az áldását, amikor egy-egy helyzetben nem engedtünk szabad folyást a bennünk valójában munkálkodónak. Az ilyen helyzetekben a képmutatás bűnébe estünk volna? Sok ember az „ami a szívemen, az a számon” elvvel magyarázza szeretetlenségét. Ezzel el is érkeztünk a probléma gyökeréhez. Mert miért ez van a szíveden? Ez a szomorú kérdés. Tehát szerintem az őszinteségnek, az igazság kimondásának nem kell egyenlőnek lennie a bennünk lévő gondolatok nyilvánosságra hozatalával.

A jézusi igazságosságot akkor értjük meg igazán, ha megvizsgáljuk ennek ellentétét, a számtalanszor elítélt képmutatást: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok …  kívülről ti is igaznak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel.” (Mt 23,27-28

Az Újszövetségben a képmutató személy mindig olyan valaki, aki olyan tökéletességet akar felmutatni, ami valójában nem igaz rá, az életére. Azt az embert értjük rajta, aki egészében vagy bizonyos cselekedeteiben csak megjátssza a szentet. Az igazi képmutató tehát szentnek látszik, miközben nem az, a valóban hívő ember viszont sokszor bűnösnek látszik, miközben szent. Az elsőnek az oka valamilyen érdek, a másodiknak valamilyen gyengeség. Ez hatalmas különbség!

A képmutató az, aki egész életében, vagy akár egyes élethelyzetekben valós hite, gondolkodása, értékrendje ellen cselekszik. Az ilyen esetek mögött általában valamilyen személyes érdek húzódik meg, vagyis az adott személynek megéri a képmutatás. Jézus is ebben az értelemben beszél a képmutatásról, ugyanis az egyfajta őszintétlenség, tehát hazugság. Ez egyértelmű és világos helyzet. A félreértés nem is itt van, hanem a továbbiakban.

Mindenekelőtt vegyük komolyan, hogy a bűn a legnagyobb őszintétlenség. Eredetileg nem tartozott az ember természetéhez, ezért nem is tekinthetünk rá annak részeként. Mindannyiunkban ott van és kiirthatatlanul munkálkodik, ám ez nem jelenti azt, hogy azonosulnunk kell vele. Jézus nemcsak megparancsolja a bűn elleni harcot, hanem erőt is ad hozzá. A hívő ember ezért már tud nem vétkezni.

A hívő ember ezzel küzd egy életen át. Tehát ha valaki olyan keresztényeket akar találni, akik képesek tökéletesen az szerint élni, amit hisznek, akkor csalódnia kell, mert ilyenek nincsenek. Nem a keresztények a megtestesítői a kereszténységnek, hanem Krisztus, ezt ne felejtsük el!

Amikor Isten valóságos emberré lett Jézusban, azt is elénk tárta, hogy milyen lenne az ember, ha alaptermészete nem lenne átitatva a bűnnel. Jézus parancsolatainak egy része ennek a megvalósításáról szól: szeress, bocsáss meg, segíts, legyél önzetlen stb. - a bűntelen ember alaptermészete ilyen. Egy hívő keresztény Isten igéje szerint átgondolt tette ezért nem képmutatás. Ugyanis egyedül így élheti át, hogy milyen valójában az a természet, amelyet Isten eredetileg teremtett neki, mert csak így képes valódi, emberi természete szerint cselekedni.