Szabadság az iskolában

Bokor Zalán, XI. osztály, Temesvár





Meggyőződésem, hogy 
diáktársaim túlnyomó 
többsége számára a címben 
megjelenő két fogalom 
tökéletesen összeférhetetlen. 
Attól tartok, sok szempontbó
megkérdőjelezhetetlenül 
igazuk van, próbáljuk hát 
e jelenséget megérteni. 







Tagadhatatlan, hogy a rendszerváltás óta rengeteget javultak az állapotok a hazai iskolákban. Ma senkinek nem fognak

keresztet vágni a hajába, ha az túl hosszúnak (s ebből kifolyólag indecensnek, osztályellenségeskedésnek) minősül. Nem kötelező többé karszámot hordani, a lányok hajpánt nélkül is beléphetnek az iskolába. Az egyéniség minden megjelenési formájának gyűlölete ma sokkal korlátozottabb, bár ez korántsem jelenti azt, hogy eltűnt volna. Túlhierarchizált társadalmunk legkellemetlenebb jellegzetességei értelemszerűen oktatási rendszerünkben is felismerhetők, valóságosan virágoznak. Bizonyos pedagógusoknak hatalmas elégtétel védtelen, kiszolgáltatott diákokat megalázni, ezt természetesen bármilyen következmény nélkül megtehetik. Legtöbb iskolában a szólásszabadság nevetséges sznobságnak minősül, az a gondolat, pedig, hogy ezeknek a telhetetlen kölyköknek netalántán jogaik lehetnének, alaptalan ábránd.
Nem állítom, hogy mindez egyszerűen csak a rosszindulatú, visszamaradott tanügyi rendszerünk miatt lenne így, meglátásom szerint itt sokkal mélyebb problémáról van szó. Az egyéni szabadság tiszteletének ugyanis nincs hagyománya térségünkben, Kelet-Európa egyik legalapvetőbb rendellenessége pont a túlzott kollektivizmus. Olyan helyen élünk, ahol a rend értékesebb a szabadságnál, ahol a bizonytalan és általában megkérdőjelezhető közérdek bármilyen egyéni jogot fölülír. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy iskoláink sokkal inkább a nemzeti (legyen az ilyen vagy olyan) kontinuitás fenntartásával foglalkoznak, mint tanulóik személyes fejlődésével, ahogy az sem furcsa, hogy némely diák hajviselete, ruházata sokkal inkább válhat vita tárgyává, mint szellemi gyarapodása. 
Valós szabadság itt egyértelműen nincs, talán csak halvány nyomáról beszélhetünk. A fájdalmas valóság pedig az, hogy ez csupán miattunk lehet így. Passzivitásunk, érdektelenségünk miatt. Számtalanszor láttuk már, mennyi „jót” alkothat egy elnyomásban nevelkedő generáció. Ne gyártsunk hát többet.


Nincsenek megjegyzések: