Lélekbors...

(novella) 

Mindák Éva, Szeged, tanuló







Édesanyám kivett az iskolából és elindultunk a nagy Ukrajnába munkát keresni.

Bizonyos összeget be kellett fizetni a „brigádvezetőnek”, aki vitte a munkásokat Kárpátaljáról. Csakhogy ez az ember átverte a népet,

meglépett a pénzzel. Anyukám nem beszélt se ukránul, se oroszul, csak magyarul. Magunkra maradtunk a hatalmas városban, pénz, étel, segítség nélkül. Senki nem tudott egy árva szót sem magyarul, vagy nem akart, néhány nap után koldussá lettünk. Mindenünk elfogyott, amink volt. Anyukám vidám asszony, ritkán sírt, de akkor egyre többet. Hiába koldult az állomás környékén, csak jobban elkeseredett. A síneken játszva néztem anyám küzdelmét. Aztán egyre távolodtam tőle, nagy lett a csend, csak egy kis veréb dolgozta szorgosan a szotyimaradékokat a frissen esett hó alól. Hirtelen eltűntem, az állomás közelében lévő házaknál próbálkoztam, becsengettem a kapukon, de semmi. Egyszer kijött egy bácsi, ukránul beszélt hozzám, semmit nem értettem, de mivel kedves volt, bementem. A házban egy néni éppen főzte a túrós tésztát, sósan, ahogy én is szeretem. Mosolygott a néni, végignézett rajtam, megigazította rongyos kötött mellényem, megsimogatta selyemfényű szőke hajam és asztalhoz ültetett, biccentett a fejével, hogy egyem. Ők nem ettek, csak leültek mellém az asztalhoz, mindenki a megszokott helyére, mint egy család. Majd kikísértek a kapuig, adtak egy darab kenyeret szalonnával, és bezárták a kaput. Én pedig szaladtam vissza az állomásra a kenyérrel anyuhoz, de nem találtam már ott… keserves sírásba kezdtem, a kenyeret is elejtettem. Besötétedett, de a váróterem meleg volt és világos. Megláttam a teremben egy nénit, aki fagyit evett. Odamentem hozzá, hátha legalább az ostyát nekem adja, de nem… végignéztem, ahogy az utolsó falatot is gőgösen lenyelve, felállt és továbbhaladt. Volt a váróteremben egy cigány család, az öregasszony odaintett magukhoz, de én intettem a fejemmel, hogy nem. Tovább biztatott, kedvesen mosolyogva, hogy menjek oda bátran.

„Gyere na, kapsz fagyit!” – kiáltott oda nekem. Mentem is rögtön, mert értettem a szavait, tudtak magyarul! Nagy körben ültek a földön, a szép, élére vasalt színes ruhájukban, a kislányoknak szépen befonva a hajuk, szalaggal átkötve, kopogós lakkcipőben. Kérdezték, hol van az anyám, mire én sírva fakadtam. „Ne sírj, mi segítünk neked hazajutni!” Pénzt nem tudtak adni, de az öregasszony azt mondta, hogy feltesz a vonatra, amelyik egész hazáig visz, a vonaton tegyek úgy, mintha aludnék, és akkor a kalauz nem bánt majd. Az egyik feketehajú kislány kivette a hajából a piros szalagot, rákötötte a kezemre, és azt mondta: „ha hazaérsz, szólj anyukádnak, hogy fonja be vele a hajad”…