Pár évvel ezelőtt kérdezte valaki, hogy ismerem-e
az egyik videómegosztó csatorna megkapó történetét, amely egy, a címben jelzett
mondatra keresi a választ.
A közismert rövidfilm azt mutatja be, hogy az apának, aki hídmester, miként
kell választania a játszó, odatévedt fia
és a vonaton utazók élete között. S
meghozza a döntést: feláldozza fia életét, hogy megmentse a többiekét.
Kereszténynek egyből Jézus példája jut az eszébe. De maradjunk csak (jobban mondva induljunk
csak ki) ennél a filmnél: s nézzük csak emberi szemmel! Honnan volt az apának
bátorsága: kötelességtudatból? Onnan, hogy tudta, az ő munkájától függ
százak élete? Vagy csupán hideg merevségből? Abból a tudatból, hogy „teszem,
amit most tennem kell?! Netán a mérlegelésből,
hogy egy élete kevesebb, mint százaké?
Talán valahol mélyebben kellene keresni a választ... Vagy lehet, akad
valaki, aki azt mondja: gyáva volt! De pontosan megfogalmazni, hogy honnan is
vette a bátorságát, nagy merészség lenne.
Nagyon vékony a választóvonal a
bátorság és a vakmerőség között, s még észrevehetetlenebb a bátorság és a
gyávaság között! Amikor nekivág három
ember egy ismeretlen útnak, akkor szinte
semmi különbséget nem lehet észlelni. S akkor mégis honnan a bátoság? Az apró
kis kulcsszó nem más, mint az ismeretlen: a gyáva meg sem meri célozni, a bátor
pedig nekilendül az ismeretlennek. De ez nem jelenti azt, hogy nincs benne
félelem. Az ismeretlentől való félelem az ember legmélyében lakozik. Úgy
gondolom, a vakmerőből pont ez hiányzik.... s annak a cseppnyi józanságnak a
lehetősége, ami a bátor emberekben megvan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése